MTK legendárium | 165. rész

Az MTK egykori ötösfogata. A legendás csatársor (Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny). 15 rész. Molnár György (1901-1977).

Idős napjaiban előszeretettel keresték fel újságírók és próbálták szóra bírni a kevésbeszédű, szerény egykori futballistát. Tudták, hogy a hajdani kvalitásos játékos szavai kellő súllyal esnek latba az MTK későbbi sportnemzedékei előtt. Bevalljuk, mi is ebben reménykedünk…
 

Mint a régi nagy MTK egyik legillusztrisabb tagja, milyen tanácsot ad a mai kék-fehér játékosoknak?

Rövid gondolkozás után válaszol:

Azt tanácsolom a maiaknak, hogy egyszerűségre, de annál nagyobb pontosságra törekedjenek. Mert szerintem a futball lényege a jó passzolás. És még egyet: a fiataloknak ne szálljon fejükbe a pillanatnyi dicsőség! Ezen bukott el és bukik el ma is a legtöbb tehetséges futballista!

Felállunk, távozóban még feltesszük a búcsú kérdést:

Van még valami vágya sport és civil vonatkozásban?

Molnár kezét széttárva, mosolyogva feleli:

Sportvonatkozásban mindent elértem amire vágytam. Igaz nem szereztem nagy vagyont a futballból, de ez nem is érdekel… Civil vonalon? Ami vágyam ezen a téren volna, azt úgysem érem el sohasem…Mindenesetre szeretném mielőbb megérni az MTK bajnokságát!

Az az érzésünk, hogy ezt nemcsak a régi MTK-isták, hanem a maiak is nagyon szeretnék…”

A Molnárral készült kevés interjú közül kiemelkedik a szintén nagy MTK drukker költő, Zelk Zoltán írása. A riport sajátos stílusa miatt érdemes a nagyobb terjedelmű közlésre:

„Neve: Molnár György. Hatvanhat éves. Nős. Nyugdíjas tisztviselő. Ezt első látásra mindenki elhinné róla. Akár azt is, hogy orvos, azt is, hogy mérnök. De azt, hogy labdarúgó volt valaha? Méghozzá nem akármilyen? Hogy abban a klubcsapatban és abban a válogatottban játszott, amelyben a magyar labdarúgás legendás alakjai: Orth György, Schlosser, Braun Csibi, ill. Zsák, Fogl II., Blum Zoltán, Tóth-Potya? Hogy a klasszikusok közt is klasszikus volt? Ha most látnám őt először, ha valaki rámutatna az utcán megkérdezve: Mit gondolsz sportolt ez az ember ifjú korában? – talán ilyesmit felelnék: „Épp így kérdezhetnéd akárki utcai járókelőről. Mit tudom én! Lehet, hogy gimnazista korában tornázott, de, hogy nem volt versenysportoló, se ökölvívó, se futballista, az biztos.

S ugyanígy vélekednék, ha asztalnál mutatnának be minket egymásnak, ha vele szemben ülve az arcából, s a modorából próbálnám leolvasni: miféle ember lehet? De hát úgy ülünk egymással szemben, hogyha ő engem nem is, de én gyerekkorom óta ismerem. Hogy mindketten a Hungária úti sporttelepről jövünk. Egy órája sincs még, hogy ő a hálóba lövi a labdát, s én a sapkámat az égre hajítva fölordítok: Gól!

Micsoda út volt ez, majdnem fél évszázadig tartott a vándorlás, míg ezen a januári délutánon ideértünk a Szent István körúti étterem asztalához. Minden év, minden nap, volt úgy, hogy minden perc gáncsot vetett. S nem volt bíró, aki a gáncsot lefújja. Nem csoda, hogy mindketten megőszültünk e vándorlásban. Gondolom az ő útja sem volt könnyű, de azt nem ismerem. A magam útjára jól emlékszem. Még árnyékomra is: akkor is, ha messzi hómezőkre, akkor is, ha ledöntött városok romjaira vetült…”   

Ezt olvastad már?